Kiégés HR-esként: Személyes story [Mert emberből vagyunk mi is]

Furcsa érzés, amikor rájössz, hogy te is emberből vagy… Hogy te is elfáradtál. Hogy talán elérkeztél arra a pontra, amikor már muszáj priorizálni önmagadat.

HR-esként sokan megszokjuk, hogy mindig mi vagyunk azok, akik támogatást nyújtanak. Mi figyelünk a munkatársak jóllétére, mi vagyunk azok, akikhez mások fordulnak, amikor probléma van. És közben valahogy elfelejtjünk, hogy nekünk is szükségünk van energiára.

Ismerős neked is? Hogy miközben másoknak segítesz – akár pont a kiégés ellen küzdeni -, saját magadon is észreveszed a jeleket, de valahogy mégsem figyelsz?

A segítők paradoxona

A HR ugyan nem klasszikus segítő szakma – mi egy üzleti funkció vagyunk -, de tagadhatatlan, hogy sok olyan feladatunk van, ami arról szól, hogy valójában másokról gondoskodunk.

És ironikus, de mi magunk – akik naponta foglalkozunk az emberek mentális egészségével, motivációjával – gyakran a legutolsók vagyunk, akikre figyelünk.

Majd a hétvégén kipihenem magam…

Hányszor mondtam már ezt magamnak…

És te?

A jelek sokszor ott vannak, de nem tűnnek lényegesnek.

A reggeli kávé már nem ad energiát. A kedvenc projektjeid egyszer csak elszürkülnek. Apró dolgok váratlanul feldühítenek. De valahogy mindig úgy érzed:

Nekem muszáj erősnek lennem.

Én vagyok az, aki támogatja a többieket.

Én nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek.

Legyünk őszinték: pont ez a gondolkodás visz egyenesen a kiégéshez.

Amikor észrevettem, hogy valami nem stimmel

Nem volt egyetlen drámai pillanat. Nem volt éles diagnózis. Inkább lassan, hetek alatt jöttem rá, hogy valami alapvetően nincs rendben velem.

Emlékszem a reggeli fásultságra: beültem az íróasztalomhoz, felnyitottam a laptopot és… semmi.

Egyszerűen nem tudtam elkezdeni dolgozni.

Nem azért, mert lustának éreztem magam. Hanem mert úgy éreztem, hogy minden feladat egy megmászhatatlan hegy, és nekem nincs se kedvem, se erőm odaállni a rajtvonalhoz.

Még az e-mailek megnyitásához is erőt kellett gyűjtenem. Hetekig elmaradoztam a válaszokkal.

A LinkedIn tele volt ekkortáj a kiégés témájával, úgyhogy én is diagnosztizáltam magam.

Oké, szóval ez az.

Ijesztő volt beismerni. Mert hogyan lehetséges, hogy én – aki mindig másoknak segítek – most én is elfogytam?

De volt benne valami felszabadító is: ha van neve a dolognak, ha tudom, mi ez, akkor tudok is vele mit kezdeni.

Határaim meghúzása: a legnehezebb lecke

Az első és talán legfontosabb változás az volt, hogy megtanultam nem-et mondani.

Korábban automatikusan igen-t mondtam minden kérésre, projektre, extra feladatra.

Természetesen vállalom!

Kis túlzással ez volt a mantrám. Az identitásom része. Miközben a háttérben már szinte fulladoztam a túl sok vállalás alatt.

Aztán rájöttem: a határhúzás = önvédelem.

Ha nem-et mondok, azzal védem az időmet, az energiámat, és a nap végén az önbecsülésemet is.

Elkezdtem kérdéseket feltenni magamnak:

• Tényleg csak én tudom ezt megcsinálni?
• Mi történik, ha ezt most nem vállalom el?
• Mit és hogyan lehetne átütemezni?

Először félve mondtam ki a nem-eket, aztán belejöttem. És láttam, hogy ettől nem dől össze a világ – nekem pedig több az időm, energiám.

Én-idő munkaidőben

A legtöbb cégnél, ahol dolgoztam, természetes volt a nap közbeni közös kávé, beszélgetés, ebéd a kollégákkal. Elvben semmi baj nem volt ezzel – sőt, szerettem a csapatot.

A gyakorlatban mégis volt egy komoly probléma:

Introvertált vagyok. 💙

A sok emberi interakció kifáraszt, így nekem nap közben is szükségem van én-időre, hogy “feltöltődjek”.

Így bevezettem az ebédszüneti “én-időt” és a délutáni mini szüneteket.

A kollégáim először furcsán néztek rám. “Miért nem jössz velünk? Történt valami?” De idővel megszokták, elfogadták.

Ahhoz, hogy ez így megvalósuljon, a nem-et mondás képességét is erősen kellett gyakorolnom, amikor invitáltak.:-)

A tanulság? Nekem az volt, hogy ismerjem a saját szükségleteimet, és tegyek is értük. A társas nyomás vagy a munkahelyi szokások ne tereljék el a figyelmet arról, hogy mi tesz jót saját magamnak.

Goodbye multitasking

Régen büszke voltam rá, hogy egyszerre akár öt dologgal is foglalkoztam. Ma már tudom: ez hiba.

A feladatok közötti folyamatos váltogatásban rengeteg energiát elpazaroltam anélkül, hogy észrevettem volna. Úgy éreztem, hogy egész nap kapkodok, de úgy igazán semmivel nem haladok. A végére meg jól el is fáradtam.

Itt abba az irányba indultam el, hogy kevesebb projektet vállaltam be, és elkezdtem időgazdálkodási technikákat is használni:

Időblokkolás: Időablakakokat tettem a naptáramba egy-egy feladat-típusnak
Pomodoro technika: 25 perc koncentrált munka, majd 5 perc szünet, aztán kezdődik az egész újra.

Ezeket a módszereket feszített időszakban ma is használom. Egyfajta nyugalmat, és a haladás érzését adják. És hogy úgy érzem, én rendelkezem a saját időm és energiám felett.

A multitasking helyett a “mono-tasking” az új módszerem.

Egy dolog egyszerre, de azt rendesen.

Mentális nyugalom

Egy különösen nehezebb időszakomban kipróbáltam egy meditációs appot is.

Letöltöttem a telefonomra, és esténként rövid meditációkat hallgattam.

Régen jógáztam, ezért a meditálás nem áll távol tőlem. De azért elsőre furcsa volt, hogy egy ismeretlen embert hallgatok elalvás előtt.

De aztán megszoktam, és tényleg segített fejben kikapcsolni, ellazulni.

Tetszettek az app nyitóképén megjelenő rövid motivációs üzenetek is. Apróság, de reggelente ezek a kis mondatok valahogy erőt adtak a naphoz.

Ma is képes vagy rá.

Lélegezz, és haladj lépésről lépésre.

Tudom, van aki szerint ezek a motivációs idézetek cikik. Nekem akkor – és néha még most is – segítenek helyiértéken kezelni a világ dolgait.

Ez az időszak újra ráébresztett arra, amit azért már korábban is tudtam – csak valahogy elfelejtettem:

A mentális egészségem – annak ellenére, hogy “nem látszik” – ugyanolyan fontos, mint a fizikai.

Akkor vagyok jól, ha nem csak a testem, hanem a lelkem is egyben van.

Ha nincs, pótolni kell

A legtöbb munkahelyen (tisztelet a kivételnek) nem nagyon hangzik el dicséret. Úg yáltalában nem jellemző ez szerintem itthon, hiszen “ami jó, az természetes”. Ugye?

Persze lehet hajtani, dolgozni külső elismerés nélkül. De azért könnyebb, ha ilyet is kapsz 🙂

HR-esekre ráadásul ritkán hullik dícséret eső munkahelyen.

A közösségi médiáról nem is beszélve…

Úgyhogy nincs más, ezt magunknak kell pótolni.

Bevallom, ezt nekem tanulni kell még mindig. Általában túl szigorú, túl kritikus vagyok magammal. Ritkán ünneplem meg a sikereimet, inkább már a következő feladaton járt az agyam.

Ma már, ha elkészül egy projekt, igyekszem megállni, és elismerni magamban:

Ezt jól csináltam. Erre büszke lehetek.

Mióta ÉlményHR-es képzéseket tartok, a résztvevők ajánlásait, visszajelzéseit is többször elolvasom. Nehezebb időszakokban is előveszem őket: jól esik ezekből “töltekezni”, emlékeztetni magam arra, hogy értékes amit csinálok.

A lényeg: Ha mások elismerik a munkádat, élvezd ki maximálisan! Ha nem – nos, akkor ez a te dolgod! Szerencsére ez könnyű feladat.

Elvégre te tudod legjobban, mennyi időt, energiát, törődést fektettél a munkádba!

Szakmai megújulás 👉 mentőöv!

Volt egy időszak, amikor rájöttem: a rutin sem tesz jót. Ugyanazok a feladatok, ugyanazok a kihívások. Nincs semmi új a nap alatt.

Úgyhogy kitaláltam néhány új projektet a cégben, ami nem volt feltétlenül szükséges, de engem szakmailag érdekeltek. A vezetőség az egyiket támogatta. Örültem!

Az újdonság varázsa, hogy másfajta témákon dolgozik az agyam, hihetetlen energiát adott vissza. Rájöttem: a szakmai stagnálás is hozzájárulhat a kiégéshez.

De itt nem álltam meg. Elkezdtem azon gondolkodni: miben szeretnék fejlődni? Mi az, ami úgy igazán érdekel?

Akkor jött az üzleti tudás, és a marketing, amik izgalmas új területek voltak. Felráztak szakmailag, és extra csavart adtam velük a HR tudásomnak.

A HR-eseknek szóló képzéseimen is gyakran hallom: amit tőlem tanulnak a résztvevő HR-esek, új perspektívát és lendületet ad nekik a munkájukhoz, és picit távolabbról nézve, a HR-es karrierjükhöz is.

Ha neked is jól jönne egy kis szakmai megújulás, inspiráció és motiváció, szeretettel ajánlom a képzéseimet:

➡️ Business HR Masterclass – Ha szeretnél elismertebb HR-es lenni
➡️ HR Folyamat Designer Masterclass – Ha érdekel a friss és modern HR tudás

Záró gondolatok

Ha te is úgy érzed, hogy folyamatosan adsz magadból, de senki nem ad vissza, fáradt vagy, tudd: nem vagy egyedül ezzel.

A HR-es szerepben könnyű elveszni. Könnyű elfelejteni, hogy nekünk is vannak szükségleteink, határaink, mi is törékenyek vagyunk.

De van egy jó hírem is. Pont azért, mert természeted szerint segítő típus vagy, képes vagy segíteni magadnak is. Csak meg kell tanulnod ugyanazt a figyelmet és törődést fordítani magadra, mint amit olyan természetesen nyújtasz másoknak.

Ha fáradsz, ha a kiégés jeleit érzed magadon, állj meg egy pillanatra. Próbáld meg őszintén felmérni: átmeneti fáradtság ez? Tartós levertség? Vagy esetleg a kiégés érint?

Ha tudod, miben vagy benne, már sokkal könnyebb megoldást találni.

Remélem, az én tapasztalataim és tippjeim segítettek kicsit – és ha bármiben tudok segíteni, tudod, hol találsz.

Vigyázz magadra! Megérdemled.